Tulajdonképpen nem is én választottam a könyvtárat, hanem a könyvtár választott engem. GYES után a gyermekvédelem területén helyezkedtem el, de kiderült, hogy a munkahelyem és az otthonom közti távolság túl nagy, ezért helyben kezdtem el munkát keresni. Amikor felhívtam az alpolgármester asszonyt, ő említette a könyvtárat, mint lehetőséget, én pedig úgy voltam, hogy érdemes élni vele, hiszen szerettem volna minél közelebb lenni a családomhoz. Így talált meg a könyvtár, én pedig nagyon könnyen beleszoktam, mert azt az attitűdöt meg személyiséget, amit az előző évtizedek alatt felépítettem, itt jól tudtam kamatoztatni. Az idézett gondolathoz pedig maximálisan tudok kapcsolódni, miután otthon már gyerekkoromtól kezdve ezt láttam a gyermekvédelemben dolgozó édesanyámtól. Úgy gondolom, hogy neki köszönhetően egyfajta lételemként működik bennem a segítség, a segíteni akarás. A szüleim példáját látva éltem meg és tudatosítottam magamban, hogy ez a jó irány, munkát is igyekeztem úgy választani, hogy segíthessek másokon. Nyilván vannak hullámvölgyek, de ha az ember kap visszajelzést, azzal ilyen helyzetben tud töltekezni – nem csak ad, de vissza is kap.

Így van. Azt vettem észre, hogy a kezdeti tevékenységeim igen szoros kapcsolatban állnak azzal, amit korábban is csináltam, csak egészen más hozzáállással.

Mikor a faluba költöztünk, még nem ismertünk senkit, ezen a helyzeten pedig a koronavírus-járvány sem segített. Azok az emberek, akikkel először megismerkedtem – tényleg nem túlzás, ha ezt mondom – gyakorlatilag csak az ablakon keresztül integethettek egymásnak, aztán egy év múlva, már könyvtárosként kitaláltam, hogy ne csak egyfajta énmárkát, hanem mimárkát, brandet is építsek. Ekkor létrehoztam egy zárt Facebook-csoportot, a Nádasdladányi Könyvkuckót, azaz a közösségi médiát hívtam segítségül, hiszen nem mondhattuk, hogy végleg visszaszorult volna a járvány. S mivel az óvodában is elkezdtem dolgozni, egyre több emberrel ismerkedhettem meg, először a szülőket szólítottam meg, ők pedig nagyon pozitívan reagáltak arra, ahogyan a meséket átadtam a gyerekeknek.

Azt gondolom, hogy erre kéne építkeznie minden szülőnek, pedagógusnak és könyvtárosnak is, mivel az olvasóvá nevelést nem lehet elég korán elkezdeni. Akinek ezt megteszik, sőt egészen kicsi magzati kortól kezdve beiktatják akár csak az esti mesét a mindennapi rutinba, iskolás korára másfél évvel is megelőzheti a kortársait szövegértés, szókincsfejlődés és figyelemfókuszálás terén. Ennek kapcsán pedig az iskolában is jobban tud teljesíteni, hiszen mindennek az alapja a figyelem.

Szerencsére ez elég hamar eljött, mivel nagyon tudok lelkesedni, igazán apró sikereknek is örülni. Nem feltétlenül kell akarni az egészet, elég csak az első lépcsőfokot meglátni, ugyanis a mohóság csökkentheti a motivációt. Én mindig ilyeneket építettem fel magamnak, és amikor azt láttam az első, online formában megtartott papírszínházi előadásomnál, hogy harmincketten megnézték, már ennek nagyon örültem és sikerként könyveltem el. Az igazi áttörés viszont akkor jött el, amikor 2022 tavaszán az egyik kézműves foglalkozásunk, ami telt házzal zajlott, sajtónyilvános lett. Mindezt előtte egy nappal tudtam meg, így igazán izgulni sem volt időm. Ekkor kezdődött úgymond a szárnyalás, és jöttem rá istenigazából, hogy sokáig nem érdemes a komfortzónánkban maradni, mert a fejlődés nem azon belül van.

Igen, hiszen miután az óvodások elkezdtek bejönni, másnap, vagy akár a következő héten már a szüleikkel jöttek, innentől kezdve pedig elindult egy lavina, egész családok érkeztek: beiratkozott anyuka, apuka és a kisgyerek, testvér, sőt a nagymama is. Elindulhatott számomra egy fókuszáltabb munka, együtt gondolkodás a szülőkkel, nagyszülőkkel, hogy nekik mire van szükségük. Láttam más programokat, ötleteket különböző könyvtárakban, hogyan csinálják, de szerintem az a fontos, hogy nálunk mi az igény. Nem szemellenzővel járok, és igyekszem lebontani a sztereotípiákat, figyelek arra, hogy az olvasók mit szeretnének.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy vissza tudtam hívni a régi olvasókat és új kölcsönzőket is sikerült megszólítanom, a beiratkozottak nyolcvan százaléka rendszeresen használja a könyvtárat. A rendezvények után mindig van a programhoz kapcsolódó könyvajánló, sokszor az olvasók is hoznak témába vágó könyveket és már kérdezgetik, hogy mikor lesz a következő negyedéves rendelés. Úgy érzem, a szó szoros értelmében vett interaktív munka alakult ki köztünk. Nem titok, ha mostanában az utcán megállítanak és elkezdünk beszélgetni, a harmadik vagy negyedik mondat a könyvtárról szól. Az emberek megszólításának alapja a jó kommunikáció, szerintem ebben rejlik a titka annak, hogy tudják, hogy velem mindent megoszthatnak, a problémák megoldása pedig sokszor egy könyv formájában érkezik.

Ez sokszor nehéz. Hiába tudnék egyből ajánlani valakinek egy könyvet, ha elkezdünk beszélgetni, hajlamos vagyok félni attól, hogy fájó pontra tapintok a lelkében. Fontos jól megismerni az olvasót, és ha megvan az a bizalmi kapcsolat, akkor már simán merek ajánlani például egy örökbefogadó szülőnek témába vágó kötetet, és nem fogja tőlem támadásnak venni. De ajánlottam már úgy könyvet, hogy tudtam, az olvasóm egy éve veszített el egy szeretett személyt. Még most is kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy csupán a címe alapján rendeltem meg a könyvet, kivételesen nem néztem utána a tartalmának, de mikor beleolvastam, elhatároztam, hogy a figyelmébe ajánlom. Mikor visszahozta, megköszönte, úgyhogy pozitív a történet kicsengése, de ezzel tényleg nagyon kell vigyázni. Viszont az olvasók sokszor nem tudják megfogalmazni, hogy mit szeretnének, ezért a beszélgetéseink alapján próbálom meghatározni, mi lehet az akkor éppen megfelelő olvasmány valaki számára. Amikor pedig visszahozzák a könyveket, örülnek neki, hogy a választás mennyire jól kitöltötte a szabadidejüket.

Elsősorban az autizmussal foglalkozó szakirodalmat, illetve olyan fejlesztő, segítő könyveket, amelyekből a megszerzett tudást, ismeretanyagot nagyban tudom hasznosítani a másik munkám során. De nagyon szeretem a romantikus regényeket, illetve a borzongató horrorokat is, úgy gondolom, hogy kell a változatosság. A hangulatomtól függően szoktam választani, de a szakkönyvek azok, amik mindig előnyt élveznek.

Nagyon szeretnék idén egy könyvtári Mikulást, kézműves foglalkozással összekötve. A jövőre nézve egyszerre több mindenen gondolkodom. Szeretnék létrehozni egy olvasókört, illetve a költészet napján megrendezni egy huszonnégy órás versfelolvasást. Korábban ez már működött, elég nagy sikerrel, úgyhogy hagyományteremtő céllal szeretném újfent a köztudatba emelni. Többet nem szeretnék elárulni, nehogy a szavak erősebbek legyenek a tetteknél, de bízom benne, hogy minden elképzelésem megvalósulhat.